Kedves olvasók! Nos, elhoztam a prológust, remélem tetszeni fog nektek és nem okozok csalódást a 18 feliratkozómnak, akiknek nagyon köszönöm!
Blue.
PROLÓGUS
A nap már lemenőben volt, a halvány, narancssárgás sugarak pedig körbetáncolták a folyópartot. A szél alig-alig fújt, a fűszálakat is csak simogatta, ahogyan a fák lombjait is.
Egyikünk sem mert megszólalni. Mind a négyen hangosan vettük a levegőt, egymás zilálását hallgatva bámultunk magunk elé.
Ökölbe szorítottam a kezemet, és egy pontot figyeltem meredten előttem.
Egy férfi feküdt a földön, a hasán. Barna haját megcirógatta a lágy szellő.
Az ismeretlen férfi körül egy vértócsa csillogott, melyet kezdett felitatni a föld.
Thomas összeomlott. Térdre rogyott és ordítani kezdett, torka szakadtából üvöltött. Szemeimből könnyek potyogtak, míg szinte véresre karmolta az arcát. Senki sem mert közbelépni. Mindenki a hullát figyelte.
- Hé, Tom! - szóltam neki halkan, úgy, hogy rá sem pillantottam. - Tom, figyelj!
De a férfi csak üvöltött. Arcáról patakoztak a könnyek, melyek a földre potyogtak. Vettem egy mély levegőt, majd lassan elszakítottam tekintetem a testről és Tomra pillantottam.
Ed eddig bírta. Megfordult, teste megrázkódott és hangosan okádni kezdett, amitől nekem is hányingerem lett.
- Tom! - üvöltöttem teljesen kikelve magamból, majd a férfi elé léptem és megszorítottam a csuklóját, eltépve ezzel az arcától, ahol már több sebből csorgott a vér.
- Nyugodj meg! - kiabáltam rá, ő pedig csak bámult.
A szívem hevesen döngette a mellkasom, szemeimet csípték a keserű könnyek. Egész testemben remegtem a félelemtől.
- M-mi legyen? - hallottam meg Victor motyogását, aki mintha csak magának beszélne.
Kétségbeesett voltam. Magányosnak éreztem magam. Féltem. Rettegtem.
- Megöltünk egy embert! - emelte fel a hangját Victor.
- Ha pontosak akarunk lenni, akkor Tom ölte meg, nem? Ő húzott be neki akkorát - emelte fel védekezően a kezét Ed, miután befejezte a rókázást. - Az ő hibája minden.
- NEM! - tépte ki csuklóját a kezemből a gyanúsított. - Tim ... Tim ... Ő volt. Ő ... Ő lökte fel és verte be a fejét. Ő ... ő ölte meg.
- Mi? - szakadt ki belőlem. - Hozzá sem értem!
Kétségbeesetten próbáltam védni magam, de rájöttem, hogy hiába. Ilyen helyzetekben mindenki a másikat kezdi hibáztatni.
- Picsába! - suttogta Ed, majd felemelte a kezét és kinyújtotta a mutatóujját. Követtük az ujja vonalát, majd megpillantottunk egy rendőrautót, mellette pedig egy egyenruhás férfit, aki hunyorítva próbálta kitalálni, hogy mégis mit művelünk.
- Ezt nem ússzuk meg! - kezdte el újra a bőgést Tom, fejét pedig a fűszálak közé helyezte el.
Mikor a rendőr észrevette a vérző hullát, előkapta a fegyverét és ránk irányította, majd futni kezdett felénk.
Lefagytam. Csak bámultam a rendőrt, aki egyre közelebb ért hozzánk.
- Kezeket fel! - kezdte el ordibálni.
Szinte egy emberként emeltük fel a kezünket az égbe.
- Le a földre! Azt mondtam, le a földre! - ordította a harmincas éveiben járó férfi, aki úgy nézett ki a bajszával, mint egy mexikói pornószínész.
Mindannyian lehasaltunk a földre, kezeinket pedig a tarkónkon nyugtattuk. Úgy éreztem, ki fogom dobni a taccsot.
- Szóval ... mi történt? - kérdezte a rendőr higgadtan, miután megállapította, hogy a férfi halott. Már ki értek a hullaszállítók és még a média is. Fényképeztek és kamaráztak.
Egyikünk sem szólalt meg. Bilincsbe verve támaszkodtunk neki a rendőrautónak, fél-pucéran.
Átkutattak minket, hogy nincs-e nálunk veszélyes fegyver.
- Halljam, uraim! - emelte fel a hangját a férfi.
- Az .. az ember csak úgy odajött hozzánk - kezdte Tom, a betont bámulva. - É-és ... aaztán ...
- Kötekedni kezdett - folytatta Ed, valamivel komolyabban. Ő volt a legidősebb és a legfelelősségtudatosabb köztünk. - Mi pedig ezt nem díjaztunk, ezért ... elkezdtük ütlegelni.
Hajtotta le végül a fejét bűnbánóan.
- Biztosúr! - kiáltotta Ed. - Tim ... Tim volt az, aki ... aki végzett vele. Láttam! Ahogyan az egyik pillanatban itt ... aztán már ott ... és eltűnt.
Dadogott össze vissza.
- É-én is láttam! - motyogta Tom. - Sze-szerintem ő egy "olyan." Tu-tudja. Olyan ... különc.
Döbbentem néztem a barátaimra.
Ed egyenesen a rendőrt nézte, aki a bajszát csavargatta, közben pedig bólogatott. Tom Edet figyelte és próbálták ketten meggyőzni a férfit. Victor pedig csak a földet bámulta. Nem akart rám nézni.
- Igazán? - kérdezte a férfi és rám pillantott. Egy pillanatig fel sem fogtam.
- Mi?! Nem! Ez nem igaz!
- Ezt majd eldöntjük - mondta, majd elővett egy sokkolót. És ez volt az utolsó emlékem arról a napról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése